Nessy.xx
Sziasztok!A nevem Clarissa/Clary Drews és el szeretném mesélni nektek a történetem.Az egész story még 2 éves koromban kezdődött.Akkor költöztünk Sydneybe. A szomszéd házban lakott egy kedves kisfiú,akivel az évek során nagyon jóba lettem. Michael sokszor átjött hozzánk,mert a szülei gyakran veszekedtek.Ilyenkor általában felmentünk a szobámba és beraktunk valamilyen DVD-t.Talán 7 évesek lehettünk,amikor Mickey és az anyja állítottak be hozzánk bőröndökkel és dobozokkal.Azt a napot soha nem fogom elfelejteni.Elköltöztek. Talán örökre.Talán visszajönnek. Mickey egy lépést tett felém.Bizonytalanul állt meg előttem,majd megölelt.Én is habozás nélkül viszonoztam ezt a gesztust.
-Vigyázz magadra vigyori.És ne felejts el.Soha.-suttogtam a fülébe.A könnyeimtől már nem láttam,így lehunytam a szemem.Hagytam,hogy a sós cseppek utat törve maguknak beborítsák a arcomat.
-Te is nyuszifül. Nem foglak elfelejteni.Soha.Megígérem.-suttogta ő is nekem.Menniük kellett.Bepakolták a csomagokat és beszálltak a kocsiba. Michael a kocsiablakra tapadva nézett engem.Mikor távolodni kezdtek,kiszaladtam a ház elé.Néztem,ahogy befordulnak a főútra. Itt hagyott. Lerogytam az út közepére és kiabálni.
-MICHAEEEEEEEEL!!!!!!!!!!!-de nem jött vissza.Estig ott ülhettem az út közepén,amíg nem jött anyám és nem vitt be.
-Nem akarok!-hisztiztem.-Vissza akarom kapni a legjobb barátomat!
-Nem lehet.Kérlek.Menj lefeküdni.-kérlelt anyám.
-Nem akarok!-mondogattam.Megfogott és felvitt az ágyamba.
-Aludj.-mondta nekem.De én nem akartam aludni.Csak sírtam és sírtam és sírtam.Reggelre teljesen feldagadtak a szemeim.És így ment ez 17 éves koromig. Majdnem 18. Addigra megértettem,hogy nem fognak visszajönni.Hiányzott.Rettenetesen. Az űr,amit maga után hagyott majdhogynem felemésztett. Hmm.. világos van....elmegyek kocsikázni. Végül is, miért ne?
Kiléptem a lakából és egyenesen a kocsimhoz mentem.Igen,tudom,azt gondoljátok,hogy hogy lehet kocsim és hogy vezethetem.Nos ez hosszú történet.A lényeg az.hogy vezetni tudok és jogsim is van,de nem igazán engedik,hogy vezessek,de ez most szerintem nem lényeg. Beindítottam a motort és elindultam.Jónéhány órás autókázás után kiszálltam és vettem magamnak egy kis kávét.Elindultam visszafelé,és kinyitottam az kocsit. Elfordítottam a kulcsot,mire a motor felzúgott.Ráléptem a gázpedálra és
hazafelé vettem az irányt.Sötétedett.Egy teremtett lélek nem volt az utakon.Benyomtam a rádió gombját és elindítottam a zenét.Csendesen telt a hazaút,gondolom már otthon nem lesz ekkora csend.Mikor hazaértem,akkor anyám és apám a nappaliban ültek.
-Ööö...én nem is tudom...hogy mit...
-Ne...ne is mondj semmit...-Na ez már rosszul kezdődik.-Apáddal úgy döntöttünk,hogy beadunk egy javító intézetbe.
-Hogy hova?-kérdeztem.
-Tudod,már nem bírjuk elviselni az állandó gorombáskodásodat,azt hogy szó nélkül elmész.
-De...de...ezt nem tehetitek...ez ..én..
-Nem.Nem változtatunk a döntésünkön.-közölték hidegen.
-Nem.Fogok.Elmenni.SEHOVA!-Fogtam magam és kiviharzottam a lakásóból.Bepattantam a kocsiba.Kiálltam az udvarról,rá az útra.Anyámék kiszaladtak az ajtó elé,én pedig válasz képpen benutattam nekik a lehúzott ablakon keresztül
-Azonnal gyere vissza!-kiáltották.
-Menjetek a picsába!Inkább meghalok,minthogy a javítóba menjek!-kiabáltam nekik.Ekkor hallottam egy csattanást,és minden elsötétült.
A blog nyitása (1.fejezet):szeptember vége!!!!
